Tipikus tini nyavajgás?

• Kozák, én vagyok itt a fény, maga a sötétség! - hallom messziről Haragos tanár bácsi szól hozzám. Nagyon elbambulhattam. Mit akarhat tőlem?

• Elnézést tanár bácsi, figyelek! - gyorsan érdeklődő testtartásba vágom magam.

Csak ki ne hívjon a táblához, semmit nem tanultam. Már csak pár hónap és végre soha többet nem kell ebben a padban ünöm. Viszlát általános iskola. Megpróbálom kiültetni az arcomra, milyen fontosnak tartom a mai földrajzóra témáját. Ahá, szóval kohászat! Miskolc egy fontos bányászati és ipari központ Magyarországon. Mmmh ez nagyon érdekes…..tegnap meg végre megtudtam venni a Bravo-t. Nem kellett volna még este végig olvasni, akkor most nem lennék ilyen kómás. Már nem is hallom mit magyaráz, megint nem figyelek rá. Arra a csajra gondolok, akiről olvastam. A hülye egy virslivel maszturbált és beletörte. Én biztos belehalnék, ha velem történne ilyen.

Végre kicsengettek. Jajj, neee! Megint gyalog kell hazamennem! Olyan messze van. Miért nem kapok már egy biciklit? De mindegy is. Hátha Kovács Somának is most lesz vége az óráinak, ma is mehetnénk együtt az utca sarkukig. Kicsit elidőzök a portán, hátha meglátom. Majd úgy teszek, mintha anyukámat várnám. Mikor leérek az emeletről, már alig látok ismerős arcokat, mindenki hazament. Csak a negyedikesek rohangálnak üvöltözve. Megsüketülök tőlük. Hol lehet a 8.c? Megkéne szereznem az órarendjüket. Tegnap egymás mellett volt óránk. Olyan magas, hogy simán meg lehet őt találni az osztálysorban. Izmos és inas, az a típus, akinek meg van írva a jövője. Nincsenek bizonytalanságok az életében, bármi is szeretne lenni, el fogja érni, mert okos és sportos. Olyan jóképű. Egy kicsit szemeztünk a szünetben. Most nincs barátnője. Két hét múlva sulidiszkó lesz, jók az esélyeim úgy érzem.

Nem látom sehol, mehetek egyedül haza. Mielőtt indulok, beletúrok a táskámba, hátha van még a reggeli szendvicsemből. Brúnó kutyának a Kossuth utcában hazafelé oda szoktam adni a maradék kajámat. Miközben kutatok a táskámban elindulok a kijárat felé, a kezem tele van füzetekkel. Hála találtam Brúnónak egy kis meglepit, beteszem egy oldalzsebbe. Már kiértem a kapun, amikor felnézek és meglátom az iskolával szemben, az orvosi rendelő előtt áll Kovács Soma.

• Úristen! Ott van. Lehet rám vár?

Beszélget Karcsival. Hála ő pont ellenkező irányban lakik. Érzem, hogy hevesebben dobog a szívem.

• Szedd már össze magad! -utasítom magamat, hogy normálisan viselkedjek, de elönti az agyamat a zavarodottság.

Lassítom a lépteimet, remélem mire odaérek befejezik a dumát és elindul velem haza. Miközben közeledek feléjük, úgy érzem, mintha megállt volna az idő, mintha nem is én mozognék, hanem minden más körülöttem. Ráadásul tavasz is van. Minden illat, amit egész télen magukba zártak a növények, most szabadult ki. Könnyűnek érzem magam. Leveszem a tavaszi kabátomat, a kedvenc felsőm van rajtam. Kicsit feszülősebb. A francba, persze, hogy megbotlok és kiejtem a kezemben maradt füzeteket az autóút közepén. Nem jön semmi, hála.

Nem baj, kedves, mosolygós arcot vágok és úgy teszek, mintha ez engem egyáltalán nem zavarna. A fiúkra vigyorgok. Engem néznek. Kapkodva próbálom semmissé tenni a bénázásomat. Nem lett jobb. A Brúnónak szánt szendvicsmaradék kipottyan a táskám oldalzsebéből, ahogy lehajolok. Mekkora lúzer vagyok!

• Ne segítsetek fiúk!- mormolom magamban. Hogy lehettek ekkora seggfejek! Csak álltok és bámultok, miközben én darabjaimra hullok.

• Mosolyogj, mert néznek! Csak vidáman! - utasítom magam rendre.

Mikor végre odaérek hozzájuk, Somi elköszön Karcsitól és elindul velem haza. Ő csak pár utcával arrébb lakik az iskolától. Olyan sok időnk nem lesz beszélgetni. De ki akar itt beszélni? Csak magamba akarom szívni az egész lényét. Mondani nem tudok neki semmi érdekeset.

Ma nagyon meleg van. Lassú léptekkel sétálunk. A tegnapi töri óráról magyaráz nekem, kezével folyamatosan gesztikulál. Nagyon szereti a történelmet. Én is, de csak azt, amelyiket ő, egyébként halálra untat. Az ő szájából sokkal érdekesebbek a második világháborús sztorik.

• Aha, tényleg! Milyen bátrak is voltak ezek a katonák. Igen, Hitler egy őrült! -bólogatok, mint a kiskutya apa ladájának a kalaptartóján.

Végre odaérünk Brúnóhoz. Amint meglát öröm ugatásba kezd és vadul csahol. A kedvenc kutyám. A hazafelé vezető út egyik udvarában lakik. Egy hatalmas újfullandi. Mindig megállok bandázni vele a kerítésen keresztül. Nem lakik messze a sulitól. Juliska néni a gazdája nagyon jó fej. Sokszor teszek be plusz virslit a táskámba, de csak hazafelé kapja meg, reggel általában késésben vagyok. Csak egy gyors simire van időm, de ezt ő már jól tudja. Kaja csak délután várható.

Hála Brúnó kibillenti Somát a töri témából. Odaadom a szendvicsmaradék felét Vilinek. Brúnó, mint aki az éhalál torkából menekül, úgy kap a falatok után. A nagy szájában egy pillanat alatt tűnnek el a kajadarabok. Soma is talál a táskájában egy kis plusz nasit. Brúnónál szerzett egy plusz pontot. Úgy érzem, öreg kutya bajtársam áldását adta a kapcsolatunkra. Tovább indulunk, Soma sajnos pár sarokkal később elköszön. Nehéz a búcsú, rám még hosszú út vár hazaáig. A szüleim a falu szélén építettek egy hatalmas házat, így minden nap vagy három kilómétert gyalogolhatok hazafelé a suliból. Rém uncsi.

Lassan telnek a napok. A sulidiszkóig még mindig van egy hét. Soma azóta nem jött össze újabb közös hazaút. Csak a suliban szemezünk szünetekben. Technika óra van. Annyira utálom. Varrni tanulunk. Nekem ez nem megy. Ruczné, az osztályfőnökünk tartja az órát. Nem száll le rólam. Anya egyik legjobb barátnője. Szerinte egy lánynak tudnia kell szépen varrni és a házimunkának a kisujjunkban kell lennie. Nem érti meg, hogy engem ez nem érdekel. Az én kezeim egyszerűen nem fogadnak szót az utasításnak. Az öltéseim keresztbe-kasul sikerülnek. Bent kell maradnom szünetben, addig nem állhatok fel, amíg rendesen meg nem csinálom. Mikor végre kimegy a teremből, legalább a walkmenemet elővehetem. Berakom a kedvenc Cranberries számomat és szidom Rucznét. Mekkora kegyetlenség, hogy itt szívok szünetben. Miután kidühöngtem magam, neki kezdek újra a varrásnak. Most sem lett jobb, sőt! Egyre jobban elnagyolom az egészet. Leszarom, egyszerűen nincsen tehetségem a kézimunkához, nekem nem megy az, amit a lányoktól elvárnak. Magasztosabb dolgokra születtem. De ezt senki nem hiszi el nekem a környezetemben. Bezzeg Olasz Orsika! A nagy kedvenc! Miss tökéletes. Szépen hímez és varr, kitűnő tanuló, jó sportoló. Otthon tisztán tartja a házat, főzni is tud. És sosincs gyűrődés a ruháján. Unalmas. Ezekhez a született feleségekhez mérnek folyamatosan.

Végre visszajön Ruczné. Lecsekkolja a munkámat. Újra meghallgatom a papolását, hogy egy lány így meg úgy. Frusztráltan lépek ki a teremből. Hagyjanak már engem békén! Már így is olyan semminek érzem magam. Fuldoklok a feladatoktól, amikben sosem tudok elég jól teljesíteni. Tegnap is iskola előtt ment a hasam. Reggel alig tudok felkelni, mindig fáradt vagyok. És jönnek újra és újra az elvárásaikkal. Apám is ezt nyomja otthon folyton. Megfulladok tőlük.

Lassan, de biztosan eljött a sulidiszkó napja. Ez az utolsó évünk, jövőre gimnáziumba megyünk. Állok a szobámban a szekrény előtt, próbálom kitalálni mit vegyek fel. Minden ruhadarabot tehernek érzek. Nyűgösen túrom fel a polcokon lévő ruhákat, hátha találok valami használhatót. Turkáltam egy szuper szoknyát a múltkor, direkt erre a napra, de azt most túl szűknek érzem. Minden szorít, alig kapok ebben a szűk felsőben is levegőt. Két napja még olyan kényelmes volt, amikor felpróbáltam. Most meg idegesít. Összeveszek anyával is. Hiába dicsér, hogy jól áll rajtam, nem érti, hogy nem tudok benne létezni. Legszívesebben apa pólóját venném fel a bátyám bársony nadrágjával és a Martensel. De így esélyem sem lenne Balla Vilinél. Mégis magamra erőltetem azt a hülye szoknyát, de egy kényelmesebb, bő felsőt választok hozzá, meg persze bakancsot. Anya nem engedi, hogy úgy öltözzek, ahogy nekem kényelmes. Mindig lányos, fodros-babos cuccokat vesz. Utálom ezeket a ruhákat.

Indulás előtt még kétszer visszamegyek pisilni. Anya elvisz kocsival. Mikor belépek a suliba, már üvölt a zene, le van kapcsolva a világítás. Csak a diszkógömb fényére hagyatkozunk a sötét folyosókon. Imádok táncolni. Csatlakozok a többiekhez, a zene ritmusára mozdul minden porcikám a táncparkett közepén. It's my life! Üvölti Dr. Albán a hangfalból a szabadság üzenetét. A zene ritmusa végig rezeg minden megfeszült izomszállamon, kiengedek a feszültségből.

Nem látom Balla Vilit. Tánc közben folyamatosan keresem. Pár számmal később végre megtalálom. A barátaival beszélget, a tökéletes háziasszony jelölt Olasz Orsit és barátnőit stírolják. Orsiék nem táncolnak. Tuti, hogy a többieket fikázzák, látszik ahogy forgatják a fejüket. A táncolókon röhögnek.

Összeszedem a bátorságomat és odaintek Vilinek. Kedvesen visszamosolyog rám. Miközben táncolok, érzem a tekintetét magamon. Megfordulok. Zavarba jövök, hogy engem néz. Miért nem táncol vajon? Nemsokára jönnek a lassú számok. Nagyon izgulok, biztosan felkér. Végre én leszek a bálkirálynő, az iskola legkapósabb parti arca velem fog ma lassúzni. Szorongok a gondolattól, hogy átöleli a derekamat, én meg a nyaka köré fonom a karjaimat. Félelmetes ez az idegen, soha nem tapasztalt érintés. Próbálok mélyeket lélegezni, túl izgatott vagyok. Lassítani kéne mielőtt túlpörgök és felbukok a saját lábamban. Most nem éghetek le.

Kicsit pihennem kell. Iszok valamit. Ricsi a legjobb barátom, velem tart. Most nem beszélgethetünk sokat, nehogy Vili azt higgye járunk.

• Ricsi, most le kell lépned. Tudod, ma van az én estém, Vili ma biztosan…. tudod…

• Mi van? Mi van Vilivel?

• Tudod… - gesztikulálok neki jelentőség teljesen, de nem tudom elmondani, csak azt, hogy….

Hirtelen kapcsol és megértően lelép. Csatlakozok az osztályból pár lányhoz. Úgy teszek, mint aki nagyon jól szórakozik. Vihorászok. Tiszta idióta vagyok. Nem is érdekel ezeknek a lányoknak a sztorija. Miért viselkedek úgy, mint egy hülye picsa? Lehet inkább otthon kellett volna maradnom és befejeznem az olds mobilos krimit?

Kimegyek a wc-re. Pisilek. Miközben a szoknyámat igazítom, a wc öblítésének hangos zúgása mellett hallom, hogy végre elindítottak egy lassú számot. A Házibuli film zenéjét tették be. Oh! Ez a kedvencem! Meg kell keresnem Vilit! Biztosan felkér. Visszamegyek a táncolókhoz. A mosdó erős fénye után nehezebben tájékozódok a sötét teremben. Mint egy szurikáta, teljes készenlétben forgatom a fejemet jobbra- balra. Hol van Vili? Sehol nem látom a táncparkett körül. Remeg a gyomrom, tördelem a kezem. Bukdácsolok a táncparkett szélén álló bámészkodókban. Senki meg nem mozdulna, menjenek már arrébb! Vili olyan magas, miért nem látom a fejét a többiek között? Nincs sehol. Biztosan engem keres. Jobb, ha leülök és megvárom, hogy ő találjon rám. Bambulok ki a fejemből, sopánkodom, mindjárt vége ennek a jó számnak. Irigykedve nézem a zene lassú ütemében ringó testeket. Pár perce még idegenek voltak egymásnak, most mély szövetséget kötnek.

Meglepődve veszem észre Olasz Orsit, a ronda piros blúzában a lassúzó párok között. Már épp fintorogva kezdeném el sajnálni a táncpartnerét, mikor meglátom…

• Hé! Mit csinálnak ezek? Miért táncol vele Vili?

Nehezebben jön a levegő, beszűkült a mellkasom. Nagyon meleg van a teremben. Ki kellene mennem. Levegőt! levegőt!!! De nincs erőm felállni a székről. Nem fogadnak szót a lábaim. Az agyam már nem is erőlködik a parancsokkal. Lezsibbadtam.

Hát ennyi volt. Kiszorultam a világból. Nem jutottam be a tökéletes, sportos emberek klubjába.

Valaki a vállamra teszi a kezét. Ismerős érintés. Ricsi az. A kezét nyújtja felém.

• Táncoljunk! - néz rám a meleg barna szemeivel.

Mint egy önálló döntésre képtelen robot, hagyom vezetni magam. Az ismerős ölelés nem visz végtelen mélységekbe, izgalmas kalandokba, csak megtart, támaszt ad. Haza akarok menni. Letenni az udvari bolond kalapomat az ágy szélére és álomba sírni magam.

Otthon szoborként fekszek a szobámban. Megkövesültem, nem jönnek a könnyek. A kötelességen kívül semmi nem kelt ki másnap az ágyból. Egy zombinak érzem magam. Senkinek nem mondom el, hogy összetörték a szívemet. Becsaptak, hiú reményt keltettek bennem. Nincs esélyem normális életre, mert a normális fiúk nem választanak csetlő-botló, összekuszált lányokat. Mielőtt elindulok az iskolába, még benézek a hűtőbe, hátha van virsli. Hála vett apa. Kiveszem az egész csomaggal és ma egy kicsit hamarabb indulok suliba. Útközben megállok Brúnóék kapuja előtt. Becsengetek. Kinéz az ajtón Juliska néni.

• Bemehetek egy kicsit Brúnóhoz? Hoztam neki virslit. - úgy kérdezem, mint akinek az élete ezen a válaszon múlik.

Hála Juliska néni igazi rokonlélek. Érti a rezignált hangom segélykiáltását. Sosem szoktam bemenni Brúnóhoz. Csak a kerítésen kívül simogatom és beszélgetek vele. Kinyitja a kaput. Az udvarban leülök egy hatalmas fenyőfa alá. Misztikus fa. Tele van baglyokkal. Az egész ház az udvarral, olyan mint Baga Jaga boszorkányvilága. Brúnó örül a virsliknek, de most nem habzsolja be. Mellém bújik. Körülöttem, ahogy bennem is minden élettelen, hangtalan. Megragadtam a tegnapban, mozdulatlanná váltam az időben. A legyengült testbemben kell ólomsúlyokat viselnem. De most itt van mellettem Brúnó, így könnyebb. Megnyugtat a lihegése. Nagy szőrös, puha testével összebújva egy idő után érzem Juliska néni jáccintjainak az illatát. Felfigyelek a rovarok zúgására, mintha a világ újra élne körülöttem. Jobban tágul a tüdőm, mozdul a mellkasom. Feltör bennem a sírás. Brúnó az arcomat nyalogatja, úgy vigasztal. Miután megnyugszom, újra érzem, hogy van holnap és történhetnek benne jó dolgok. Kicsit könnyebben, felltöltekezve folytatom utamat az iskolába. Ki tudja mi történt tegnap Vili és Orsi között. Jobb, ha felkészülök a legrosszabbra.

A nehéz sulis nap után persze meglátom őket kézen fogva sétálni az orvosi rendelő előtt. Ott, ahol két hete még azt hittem, rám várva beszélget Karcsival. Pont olyan illatok vannak ma is a levegőben, mint akkor. Az autók ugyanolyan sebességgel haladnak el a két járda közé zárt úton. De ma egyedül megyek haza. Lassan sétálok, minél nagyobb távolságban szeretnék mögöttük lemaradni. A kezüket nézem, összefonódva himbálják a levegőben. Végre a távolság akkorára nőtt közöttünk, hogy csak a körvonalaikat látom, aztán már el is tűnnek. Enyém az egész utca, az én lépéseim hangja tölti be a teret. Zsizseg körülöttem a tavasz. Séta közben kerülgetem a járda töréseinek a vonalait. Aki a vonalra lép, szerelmes. És én nem vagyok az. Soha többé.